2. fejezet - A döntés

 * Angel *

Azt hittem, hogy a barátom csak viccel velem, de mindvégig komoly maradt az arca. Azt akarja, hogy vele menjek, ami megdobogtatja sajgó szívemet. Elég nyálasan hangzik, jól tudom, de nekem ez tényleg nagyon sokat jelent. Vele akarok menni, és megmutatni, azoknak az embereknek, akik elutasítottak, hogy nagy hiba volt elengedni. Tudom, hogy most a padlón vagyok ettől a hírtől, de nem adhatom fel. Most nem, amikor nagy esélyem van arra, hogy bejussak egy nagy csapatba. Ha egy gyengébb iskolát választok, attól még nem vagyok rossz focista. Itt is fenn áll a lehetősége annak, hogy egy világhírű edző felfedez és szerződést ajánl. Ha, ezek évek múltán következnek be, akkor is vállalom. De mi van, ha itt is elutasítanak?

Az arcomat a kezembe temetem, mert kezdek ettől egy kicsit beparázni. Nem szeretnék semmirekellő lenni, azt meg főleg nem, hogy olyat kelljen tanulnom, amit ki nem állhatok. Wild megfogja mindkét kezemet, majd elveszi az arcom elől, hogy meg tudja vizsgálni az állapotomat.

- Nem szeretnél velem jönni?

- De, csak attól félek, hogy oda sem vesznek fel.

Nathan szája mosolyra húzódik, ami azt jelenti, hogy ő sokkal jobban hisz abban, hogy felvesznek, mint saját magam. Bárcsak én lennék ennyire optimista.

- Nincs miért aggódnod.

- Könnyű ezt mondani.

- Lehet, hogy engem sem fognak felvenni.

- Akkor elég nagy idióták - feleltem bosszúsan.

- Nyugi Angyal, együtt fogunk bejutni, ha úgy döntesz, hogy megpróbálod.

Egy aprót bólintok, majd összehúzom magam, mivel elég hűvös lett idekint. Hirtelen a srác mellkasán találom a fejemet. A kezével a karomat dörzsölgeti, hogy egy kicsit felmelegedjek. Én majd meg fagyok, míg ő vígan elvan. Komolyan irigylem ezért a fiúkat. Egy szót sem szólok, mert egyáltalán nincs kedvem innen elmozdulni.

- Szerintem menjünk haza, mert anyukád az elmúlt egy órában rengeteget hívott.

Anyáról teljesen megfeledkeztem. Biztos, hogy már halálra aggódta magát, így jobb lesz, ha egyenesen hazafelé vesszük az irányt. Megszeretném, velük is beszélni Nathan ötletét, majd alaposan végig gondolni. Muszáj minden egyes dolgot átrágnom ezzel kapcsolatban, hiszen nem akarok abba a hibába esni, hogy rossz iskolát választottam. Biztos vagyok benne, hogy ahová Nate jelentkezett, ott nem a külső számít, hanem az, hogy milyen jól tud focizni az illető. Kibontakozok a srác karjából, majd mély lélegzetet véve, hazafelé veszem az irányt. A drága jó barátom nem hagy egyedül, ugyanis mániája mindig haza kísérni, nehogy útközben valami baj érjen. Ezért egy cseppet sem hibáztatom, hiszen sosem lehet tudni, mikor történik velem valami szerencsétlenség.

- Amint döntöttél, felhívsz?

- Te leszel az első, aki megtudja - feleltem mosolyogva.

- Adamnek elmondod?

Adammel már egy éve együtt vagyunk, és mindent megosztunk egymással. Tudja, hogy minden álmom az volt, hogy a King Akadémiára bejussak, vele együtt. Elterveztük, hogy belevágunk és lesz, ami lesz. Nem agyaltunk rajta túl sokáig, hiszen az volt a célunk, hogy a fociban lépjünk egy szintet. De ez most darabokra hullott, ugyanis úgy rugdostak ki onnan, hogy még a lábam sem érte a földet. Fogalmam sincs, hogy Adam mit fog ehhez szólni, ugyanis már mindent eltervezett ezzel kapcsolatban. Gondolok itt a kolira és az apró kis dolgokra. Vajon, hogyan fogja fogadni azt a hírt, hogy nem vettek fel? De ami a legfontosabb, hogy ő bejutott-e? Mi lesz velünk, ha külön utakra sodor minket a sors?

Sosem hittem a távkapcsolatban és szerintem ez kettőnk között sem működne. Főleg akkor, ha őt felvették a legjobb Akadémiára, mert ott nem lesz sok szabadideje. Rengeteg kérdésre szeretnék választ kapni, de majd idővel kiderül minden.

- Angyal!

- Hm?

- Félsz elmondani neki?

Egyáltalán nem félek, hiszen egy kapcsolatban az a lényeg, hogy őszinték legyünk egymással. Nem áll szándékomban eltitkolni előle, ugyanis azzal nem mennék semmire sem. Sokkal jobb, ha tőlem tudja meg, minthogy mástól hallja. Ilyet sosem tennék vele, és nagyon remélem, hogy ő sem velem.

- Nem.

- Akkor mitől lettél ennyire feszült?

- Attól félek, hogy ez a levél elválaszt majd minket, ha esetleg őt felvették.

- Ha szeret, akkor nem fogja érdekelni, hogy hány kilométer távolságra vagytok egymástól.

- Mióta vagy te ennyire szakértője a szerelemnek?

- Amióta jól nézek ki - kacsint rám egyet.

Erre csak egy szemforgatással reagálok, mert nem érdemes vele és a nagy egójával vitatkozni. Mindig is oda voltak érte a lányok, mégsem volt egy komoly kapcsolata sem. Mondjuk elnézve az eddigi barátnőit, ez teljesen érthető. Igaz, hogy jól néztek ki, de annál többet nem tudtak felmutatni. Egyszer kifogott magának egy totál sötét lányt, aki azt hitte róla, hogy Christiano Ronaldo. Most komolyan, ki az a hülye, aki összetéveszti őket? Natenek, akkor telt be vele az a bizonyos pohár, amikor már a nevét is átkeresztelte. A csajnak tutira elmentek otthonról. Sosem volt az a randizós típus, csak Daniel beszélte tele a fejét hülyeségekkel. Szerinte, ha így folytatja, akkor kutyás öregember lesz.

Az út további részét csendbe tettük meg, míg azon gondolkoztam, hogy anyáék mit fognak ehhez szólni. Igaz, hogy hirtelen jött, de nagy esélyem van oda bejutni. Apáék eddig mindenben támogattak, remélem most így lesz. Amint a házunk elé érünk, megpillantom a szüleimet, akik mérgesen merednek rám. Azt hiszem még csak most fog jönni a fekete leves. Amilyen gyorsan csak tudok, szembe fordulok Nate-tel, és egy ölelés kíséretében elköszönök tőle. Egy szót sem szólnak, csak befelé veszik az irányt, így nincs más választásom, mint követni őket. A nappaliba érve leülnek a kanapéra, majd ölbe tett kézzel várják, hogy elkezdjem a mondandómat. Megdörzsölöm a homlokomat, mert fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek hozzá.

- Angel.

- Tudom, hogy szó nélkül leléptem, amit iszonyatosan sajnálok, azt meg főleg, hogy aggódnotok kellett értem.

Anyuék úgy néznek rám, mintha két fejem nőtt volna. A vallomásom teljesen őszinte volt, mert tudom, hogy hibáztam. Anya viszont elmosolyodik, majd a könyökével megböki apát.

- Az tény, hogy nem kellett volna így elrohannod, hanem megbeszélni a dolgokat, de tudjuk, hogy egy kis térre volt szükséged a rossz hír után.

- Éppen erről a hírről szeretnék veletek beszélni.

- Emiatt fel akarsz hagyni az álmoddal? - kérdezi anya meglepetten.

- Nem, dehogy. Csak szeretnék megpróbálni egy másik sulit.

- Ezt pár óra alatt eldöntötted?

- Nem egészen döntöttem még el, hiszen a ti véleményetek is fontos. Azért szeretném kipróbálni a másik sulit, mert ennél jobb lehetőségem úgysem lesz.

Apáék elgondolkodva néztek rám. Talán azt furcsállják, hogy felnőttek módjára viselkedem, a jövőmet illetően. De az is benne van a pakliban, hogy rosszul döntök és mehetek a süllyesztőbe. Viszont nem fogom ilyen hamar feladni.

- És hová szeretnél menni?

- Oda ahová Nathan megy.

- Vele akarsz menni? - kérdezték egyszerre a szüleim.

- Nem, a hentessel - feleltem szórakozottan.

- Most komolyan, kislányom.

- Igen, vele.

- Biztos vagy benne?

Egy értelmes válasz helyett, csak hevesen bólogatok. Annyira lelkes lettem ettől az egésztől, hogy elköszönve anyáéktól a szobám felé veszem az irányt. A tekintetemmel rögtön a laptopomat kezdem el keresni, mivel a nap további részét, azzal szándékozom tölteni, hogy utána járok az iskolának. Mindent alaposan megnézek, és ha kell, akkor jegyzetelek, mert képes vagyok elfelejteni dolgokat. A kis gépemet az ágyra helyezem, majd a fiókomhoz megyek, hogy ki vegyek belőle egy tollat és egy noteszt. Szinte ebbe a noteszbe írom az életemet, amin ugye a Barcelona sztárjai vannak, ami nem meglepő. Lehuppanok az ágyra, majd várom, hogy a laptop betöltsön. Olyan lassan jön be, hogy felvéve a tollamat kattogtatni kezdem. Máskor hamarabb bejön, de mivel szükségem van rá, szándékoson lassan tölt, hogy az idegeimre menjen. Hirtelen kinyílik az ajtó, amin a macskám sétál be, olyan lassan, hogy majdnem szétesik. Ennél lustább macska nincs a világon. Imád az ágyamon lustálkodni, és amikor megzavarom ebben, akkor úgy néz rám, mintha el akarna küldeni melegebb éghajlatra. Néha elég ijesztő tud ez lenni. Mielőtt felugrana, az ágyamra megnyalja a talpát, ami számára el fog tartani egy darabig. Fogalmam sincs, hogy tudnak ennyit mosdani. Megrázom a fejem, majd ismét arra koncentrálok, hogy megkeressem Nathan suliját. Mit is mondott, hogy hívják?

Ijedten meredek a képernyőre. Csak én lehetek ennyire hülye, hogy elfelejtem. A fejemet lelógatom az ágyról, hátha eszembe jut az Akadémia neve. Nincs azaz Isten, hogy nekem ez beváljon. Arra sem emlékszem, hogy mit csináltam tegnap, nemhogy mit mondott Nate a múlthéten. Unottan kinézek az ablakon, hátha megszáll az ihlet. Ebben aztán tényleg tehetséges vagyok. Amint gondolatban ki mondom az utolsó szót, beugrik az intézmény neve. Wild azt is említette, hogy mivel elég messze van a szülei alig akarták elengedni. Mi van, ha az én szüleim a távolság miatt nem is fognak engedni? Ennyit arról, hogy minden simán fog menni. Felpattanok a helyemről, majd lefutva a lépcsőn, egyenesen a konyhába megyek. Anya már javában készíti estére a vacsorát, így leülök a székre és várom, hogy megforduljon. Egek, már most érzem, hogy ez nehéz menet lesz. Arról meg nem is beszélve, hogy hogyan fognak rá reagálni.

- Anya!

- Igen? - fordul meg, hogy a szemembe nézhessen.

- Beszélnünk kell, a jövőmet illetően.

- Már meg is nézted az új intézményt?

- Ezzel lenne egy kis probléma.

- Nem tetszik?

- Elég messze van innen.

- Hol van az a messze?

- Los Angelesben.

A szemei elkerekednek a hír hallatán, amire már amúgy is számítottam. Már csak azt szeretném tudni, hogy mi erre a válasza. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem fogják engedni, de őszintén reménykedek az ellenkezőjében. Idegesen dobolok az ujjaimmal a pulton és várom a kegyelemdöfést. Anyu már szólásra nyitja a száját, amikor apa jelenik meg mellette.

- Mi ez a fagyos hangulat?

- A lányod most jelentette be, hogy Los Angelesben akar focizni.

- De az több mint kétezer kilométer.

- Ezt a lehetőséget nem szeretném kihagyni a távolság miatt.

- Ez nem ilyen egyszerű, kislányom.

- Az életben semmi sem az. Szeretném megpróbálni, hiszen idővel úgyis megbánnám, hogy feladtam.

Tényleg nincs közel, de úgysem lennék egyedül. A szüleim összenéztek, ami azt jelenti, hogy ez is mehet a süllyesztőbe. Egy semmirekellő leszek, az már tuti biztos. Még mindig őket bámulom abban reménykedve, hogy megváltozik a véleményük. Nem mondták még ki a végleges nemet, de látom a szemükben az elutasítást.

- Vacsora után megbeszéljük.

Egy aprót bólintok, mert még nem mondták ki azt a csúnya elutasító szót.  Segítek megteríteni, majd helyet foglalva, csak kapargatni kezdem az ételt. Annyira ideges vagyok, hogy egy falat sem menne le a torkomon. Tudom, hogy féltenek, mert minden szülő ilyen, aki imádja a gyermekét, de ha most nem engednek el, akkor soha sem fognak. Felnőttem és ideje, hogy önállósodjak. Igaz, hogy van még mit tanulnom, de itt a lehetőség, hogy sokat fejlődjek.

- Nathant csak úgy elengedték? - teszi fel hirtelen a kérdést édesanyám.

- Los Angelesben lakik az egyik rokonuk, így nem féltik őt annyira.

Dehogy nem féltik. Nathan ezt hiszi, de biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Mivel ő fiú nem akarják rázúdítani a túlzott szeretetüket.

- És ott fog lakni a rokonával?

- Azt nem tudom.

- És te, hogy gondoltad megoldani az ott élést?

- Kollégium.

- A fociért még arra is képes vagy, hogy szobatársad legyen?

- Egyáltalán nem zavarna - feleltem őszintén.

Mindketten egy nagy sóhaj kíséretében rám néznek. Most ebből vajon mi fog kisülni? Tényleg fel kellene készülnöm a válaszra, de továbbra is lefagyva nézek rájuk. Már éppen szólásra nyitom a számat, amikor felállnak, és a nappaliba veszik az irányt. Na, ez meg mi volt? Képesek voltak itt hagyni az asztalnál, miközben én a válaszukra vártam. Fel tudnék robbanni az idegességtől. Felállok, de megtorpanok, amint meghallom, hogy beszélgetnek egymással. Nem szép dolog hallgatózni, de úgy érzem, most kivételt tehetek. Éppen arról vitatkoznak, hogy jó ötlet-e elengedni engem egy másik környezetbe. Viszont nem akarják, hogy feladjam az álmomat. Nem bírnák elviselni, ha szomorú lennék emiatt. Édesanyám jobbnak látja, ha felhívja Nate szüleit, hogy mindenről értesüljenek, mivel sok mindennel nincsenek tisztában. Cheryl a harmadik csörgésre fel is veszi, így anya gyorsan kihangosítja a telefont, hogy apa is hallja miről tárgyalnak éppen. Mivel nem vagyok hajlandó elmenni innen, leülök a szőnyegre és türelmesen várom azt a részt, amikor rólam kezdenek el beszélni.

- Angel szeretne abba az iskolába menni, ahová Nathan jelentkezett.

- Hát ez szuper. Beadtátok már a jelentkezést?

- Egy kicsit messze van innen Cheryl. Tudod, hogy mennyire féltjük Angelt.

- Rachel mi is Nathant, de ő tudod milyen. Nem szereti, ha összenyálazzuk.

Apáék hangosan felnevetnek, ami annak a jele, hogy egy kicsit feloldódtak.

- Angel említette, hogy él ott egy rokonotok. Nate ott fog lakni?

- Kollégiumba szeretne menni, mivel nem akar bébiszittert. Amúgy is azzal a feltétellel engedtem el, ha a bácsikája egy párszor ránéz. Nem kell aggódnotok Rachel, hiszen hétvégenként haza jöhetnek, ha úgy alakulna, hogy elengeditek.

- Még mindig nem hiszem el, hogy a lányom már felnőtt.

- Én sem, hogy a fiam, már kész férfivá érett, pedig rosszabb, mint egy gyerek - feleli Cheryl.

Hosszas csend következett, ami azt jelenti, hogy mindenki az esélyeket fontolgatja. Ezen a beszélgetésen múlik minden.

- Alaposan gondoljátok ezt végig, és ha úgy döntöttetek, hogy mehet, akkor mindenben támogatni fogunk titeket.

- Köszönöm Cheryl, ez kedves tőled.

Ezután már semmit sem hallottam, így veszem a bátorságot és kilesek a fal mögül.

- Mit csinálsz te itt?

- Én csak a fülbevalómat kerestem.

- Tudjuk, hogy mindent hallottál.

- Csak a végét nem - feleltem elkeseredetten.

- Apád és én úgy döntöttünk, hogy..

Mind a ketten elmosolyodnak, amitől kezdek még feszültebb lenni. Látom rajtuk, hogy direkt csinálják, de ez rohadt nem vicces.

- Ezt még át kell beszélnünk.

Erre a válaszra végképp nem számítottam, ugyanis úgy beszéltek Cherylel telefonon, mintha ebbe az egészbe bele egyeztek volna. Nem baj, hogy teljesen más választ kaptam, hiszen még reménykedem abban, hogy elengednek.

- Rendben.

Meg sem várva a válaszukat felfutok a lépcsőn, és úgy megyek be a szobámba, mint egy terminátor.  Démon, a macskám, pedig addig szépen elfoglalta helyem, hogy még véletlenül se tudjak lefeküdni. Most hanyagolom a neten való keresgélést, inkább felhívom a legjobb barátomat, hogy mi újság van.

- Jó estét, napsugaram! Hiányzott a lovagod?

- Talán majd az álmaidban - feleltem nevetve.

- Hát így kell bánni egy remek baráttal?

- Aki annyira egoista, hogy legszívesebben a falnak mennék tőle?

- Ne bántsd, ő nem tehet arról, hogy ennyire menő.

Ismét felnevetek, mert ennél többet már úgysem tehetek érte. Sosem volt normális, és már nem is lesz az. Elmesélem neki, hogy hogyan kezdődött a szüleimmel való beszélgetés. Úgy reagált rá, mint ahogy én még pár órával ezelőtt. Abban teljesen egyetértett, hogy féltenek, mert a szülők már csak ilyenek, és az életünk semmit sem érne nélkülük. De amit ezek utána mondtam neki az teljesen meglepte. Nem hitte el, hogy a szüleim még gondolkoznak ezen, annak ellenére, hogy az anyukája megnyugtatta őket.

- Én vagyok az első, aki tudja, ezt a hírt? – kérdezi hirtelen.

- Adamnek még nem mondtam el, de amint leraktam a telefont, hívom őt is.

- A bumburnyáknak ez nem fog tetszeni.

- Ne, nevezd így!

- Pedig ez szép kis becenév - feleli nevetve.

Nathan sosem kedvelte a barátomat. Szerinte csak magával törődik, és azért van még velem, mert én híres vagyok focizás terén. Eléggé rosszul esett, amikor ezt kijelentette, de egyáltalán nem akart megbántani, hiszen nem az a célja. Mindig őszinte velem, ami egy barátságban igen fontos. Nem tudom, hogy Adam ehhez az egészhez mit fog szólni, ráadásul még azon is ki fog akadni, hogy miért nem neki szóltam elsőként. Nathannel megfogadtuk, hogy akármi is történik velünk, másnak nem mondhatjuk el hamarabb, mint egymásnak. Már éppen válaszolnék is valami meglepő poénnal, de a háttérben lévő zaj megzavar.

- Mi történik ott?

- Danielel éppen videojátékozunk.

- Ennyire bele élte magát?

- Ne tudd meg mennyire!

- Basszus, túl sokat ettem, így muszáj lesz dobnom egy barnát - feleli Daniel a vonal túlsó végén.

Még az a szerencse, hogy nem eszek, mert ennél gusztustalanabbat még nem mondott nekem senki sem.

- Haver, ettől elment az étvágyam.

- Én szerintem mindjárt hányok.

- Szerencsés vagy, mert nem neked kellesz szagolnod.

Hangosan felnevetek, mert ennél hülyébbeket még nem látott a világ. Nem tudom, hogy ennyi ésszel, hogy lehetnek még szabadlábon.

- Angyal!

- Igen?

- Biztos vagyok benne, hogy velem jöhetsz majd.

- Ebben reménykedem én is.

- Reggel megbeszéljük ezt rendesen, oké?
- Rendben.

Nagyot ásítok majd elköszönve Nathantől végig terülök az ágyon. Egy zuhanyzás rám férne. Felpattanok az ágyamról majd a szükséges cuccaimat magamhoz véve indulok is a fürdőbe.

Miután végeztem, ismét elő veszem a telómat, hogy végre beszélhessek Adammel. Démon még mindig alszik, ami mondjuk nem meglepő, hiszen a macskák imádnak aludni. Hasra fekszem, így pont szembe van velem. Végig simítok puha bundáján, majd felemelve a fejét, ráhajtom az enyémet. Imádom gyomrozni, amire olyan képet tud vágni, mintha a világ vége jönne. Elhúzódom tőle, mire lustán kinyitja a szemét. Ennél unottabb fejet még nem vágott. Na, jó inkább telefonálok.

- Szia.

- Szia, szépségem. Mi újság van odaát?

- Csak a szokásos. Fárasztó nap, egy ritka kemény edzéssel és egy nem várt meglepetéssel.

- Milyen meglepetés?

- Át tudnál, reggel jönni, hogy megbeszéljem veled?

- Persze. Hányra?

- Úgy hatra.

- Ott leszek.

- Akkor majd holnap találkozunk, addig is jó legyél.

- Mint mindig, szépségem. De most lefekszem, mert akkor reggel nem fogok időben oda érni.

- Rendben. Szia

- Szeretlek!

- Én is téged! - feleltem mosolyogva.

Nem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem, de ami késik, nem múlik. Sokkal jobb ezt személyesen megtárgyalni, mint telefonon keresztül. Legalább látni fogom a reakcióját. Mondjuk, abban teljesen biztos vagyok, hogy nem fog annak örülni, hogy Nathannel szeretnék menni. Nem kedvelik egymást, már az első perctől fogva, így nagy esély van rá, hogy emiatt megint veszekedni fognak. Ez szerintem elkerülhetetlen. De majd reggel minden elválik. Ideje aludni, ha nem akarok másnap zombi lenni. Amint a párnára hajtom a fejem, a szemhéjam elnehezül és magával ránt az álmok birodalma.

Reggel az ébresztő órám jelzi, hogy ideje felkelni, így átfordulok a másik oldalamra, hogy tovább tudjak aludni. A francba a korán keléssel. Miért nincs délután edzés? Más ilyenkor még alszik, én meg a pályán kifutom a belemet is, zombis kinézettel. Mivel az órám, magától nem fogja abba hagyni, így kénytelen vagyok visszafordulni, és akkorát ráütni, hogy leessen az éjjeli szekrényemről. Felülök majd egy jó nagyot nyújtózva ásítani kezdek. Azt hiszem, szükségem van egy hideg zuhanyra, hogy észhez térjek. Lassan felkelek, majd a fürdőbe veszem az irányt. Mivel nincs energiám a hideg víz alá állni, így csak az arcomat mosom meg, amitől egy kicsit felélénkülök. Felöltözök, és megfogva a hátizsákom a földszintre veszem az irányt. Anya már asztalnál ül, kávéval a kezében, miközben rántottát eszik. Úgy látom mindenkinek csinált, pedig egyáltalán nem szükséges, hiszen ilyenkor nem szokásom még enni, ugyanis attól félek, hogy az edzésen kijön belőlem. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy majdnem a padlóra ültem le, a szék helyett. Jól kezdődik ez a nap is.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! Hogy aludtál?

- Mivel most kellett felkelnem, így szarul.

- Idd meg a kávédat, mert nem sokára megérkezik Nathan.

- Adam is átjön.

- Most?

- Sürgősen beszélni akarok vele.

- A felvételiről?

- Pontosan - feleltem, miközben belekortyoltam a kávémba.

Amint ki iszom az utolsó cseppet is bögrémből, megszólal a csengő. Felpattanok majd az ajtóhoz érve, szélesre kitárom, hogy a vendégünk be tudjon jönni.

- Szia, szépségem - köszönt egy üdvözlő csókkal Adam.

Visszacsókolom, aminek az a következménye, hogy nem tudunk elszakadni egymástól. Levegőhiány miatt, eltolom magamtól, majd megfogva a kezét a konyhába vezetem, hogy tudjon anyunak köszönni.

- Jó reggelt, Mrs Hunt!

- Jó reggelt, Adam!

Látom, hogy szívesen csevegnének még egymással, de erre most nincs időnk. Kedvesen elköszön, így ismét megragadva a kezét, felvezetem a szobába.

- Miről szerettél volna beszélni velem?

- Tegnap megkaptam a felvételi papíromat.

- Felvettek? - fogja meg a kezem, reménykedve.

- Az a baj, hogy nem - feleltem szomorúan, mire ő elengedte a kezemet.

- Sajnálom.

Hát ennél nagyobb vigasztalásra számítottam. Nem arra célzok, hogy olyan nyálas legyen, hogy abba már szinte úszkálni lehet, hanem egy ölelés, azért jól esett volna. Nagyot sóhajtok, mert a java még csak most jön.

- Van még valami.

Meg szeretné kérdezni, hogy mi lenne az, de hirtelen kivágódik az ajtó, és belép rajta Nathan és az idióta haverja, Daniel. Most komolyan magával hozta? Hát ezt nem fogjuk túlélni.

- Huan micsoda meglepetés - kiált fel hangosan Daniel.

Már megint kezdi. Több mint egy éve járok Adammel, és szinte mindig találkozott vele, de a nevét nem tudta megjegyezni. Megdörzsölöm a fejem, mert ennél égőbb már nem is lehetne.

- A nevem Adam, nem pedig Huan.

- Bocsi, csak olyan szappanoperás fejed van, és hirtelen ez jutott az eszembe.

Tévedtem. Ennél még milliószor többet fogok égni. Lesütöm a szemem, mert nem vagyok képes elhinni, hogy ez mind velem történik meg. Wild ráadásul semmit sem tesz, csak röhög, mint aki megbolondult.  Jobb lesz, ha most kiküldöm őket, mert ebből még veszekedés lesz.

- Mi ez? Cirkusz?

- Sajnos nem. Otthon felejtettem a feszülős nadrágomat, amiben jól látszik a fenekem.

- Na jó, ez túl sok nekem.

- Srácok! Jó lenne, ha most kimennétek, mert valami fontosat kell mondanom Adamnek.

- Azt akarod neki elmondani, hogy Nathannel egy suliba fogtok járni?

Sok mindent kinézek Danielből, de ezt még álmomba sem hittem volna. Nem akartam, hogy a párom így tudja meg. Ökölbe szorul a kezem és úgy érzem, bármelyik percben felrobbanhatok. Nathanre tekintek, aki ijedten néz rám, mert tudja, hogy most teljesen ki vagyok akadva. Megragadja Danielt a vállánál fogva, majd kivezeti a szobából. Próbálja menteni a helyzetet, ami már úgyis romokban hever. Ezért még később számolok velük.

- Mikor akartad ezt nekem elmondani?

- Akkor, amikor megérkeztek. Haragszol?

- Iszonyatosan mérges vagyok Angel. Nem elég az, hogy egy olyan fiú van az életedben, akivel már szinte össze vagytok ragadva, hanem még egy iskolába is mentek. Igaz egyáltalán, hogy nem vettek fel, vagy csak azért hazudtál, hogy vele mehess?

- Tényleg nem vettek fel.

- És úgy döntöttél, hogy jobb lenne vele menni?

- Nem miatta szeretnék menni arra az Akadémiára, hanem azért, mert egy remek suli.

- Nem veszem be - felelte sértődötten.

Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. De nem számítottam arra, hogy meg fog sértődni, mert Nathan is ott lesz velem az Akadémián, ha apuék elengednek.

- Féltékeny vagy? - kérdeztem mosolyogva.

- Ez nem vicces.

- Nem annak szántam.

- Nem az idegesít a legjobban, hogy vele mész, hanem inkább az, hogy én tudtam meg utoljára.

- Még az sem biztos, hogy anyuék elengednek. Ráadásul az is megeshet, hogy nem vesznek fel.

- Kinek az ötlete volt ez?

- Nathan tanácsolta, ezt a sulit, és teljesen jó ötletnek tűnik.

- Ezt miért nem velem beszélted meg?

Ismét lesütöttem a szememet. Ennél jobban már úgysem tudom megbántani. Igaza van. Neki kellett volna elmondanom először, de rögtön Nathan jutott az eszembe, hiszen elválaszthatatlanok vagyunk. - Látod még válaszolni sem tudsz rá, mivel most Nathan a fontosabb. Jobb lesz, ha most elmegyek, mert nem akarok veszekedni.

Meg sem várta a válaszom. Kinyitotta az ajtómat, majd sietős léptekkel igyekezett a földszintre. Nem hagyhatom így elmenni. A lépcső utolsó fokáról már szinte leugrottam, de ez sem volt elég ahhoz, hogy utolérjem. Az orrom előtt becsapta a bejárati ajtót, én meg csak bámultam magam elé, mert voltam olyan hülye, hogy hagytam elmenni.