2. fejezet - A döntés

 * Angel *

Azt hittem, hogy a barátom csak viccel velem, de mindvégig komoly maradt az arca. Azt akarja, hogy vele menjek, ami megdobogtatja sajgó szívemet. Elég nyálasan hangzik, jól tudom, de nekem ez tényleg nagyon sokat jelent. Vele akarok menni, és megmutatni, azoknak az embereknek, akik elutasítottak, hogy nagy hiba volt elengedni. Tudom, hogy most a padlón vagyok ettől a hírtől, de nem adhatom fel. Most nem, amikor nagy esélyem van arra, hogy bejussak egy nagy csapatba. Ha egy gyengébb iskolát választok, attól még nem vagyok rossz focista. Itt is fenn áll a lehetősége annak, hogy egy világhírű edző felfedez és szerződést ajánl. Ha, ezek évek múltán következnek be, akkor is vállalom. De mi van, ha itt is elutasítanak?

Az arcomat a kezembe temetem, mert kezdek ettől egy kicsit beparázni. Nem szeretnék semmirekellő lenni, azt meg főleg nem, hogy olyat kelljen tanulnom, amit ki nem állhatok. Wild megfogja mindkét kezemet, majd elveszi az arcom elől, hogy meg tudja vizsgálni az állapotomat.

- Nem szeretnél velem jönni?

- De, csak attól félek, hogy oda sem vesznek fel.

Nathan szája mosolyra húzódik, ami azt jelenti, hogy ő sokkal jobban hisz abban, hogy felvesznek, mint saját magam. Bárcsak én lennék ennyire optimista.

- Nincs miért aggódnod.

- Könnyű ezt mondani.

- Lehet, hogy engem sem fognak felvenni.

- Akkor elég nagy idióták - feleltem bosszúsan.

- Nyugi Angyal, együtt fogunk bejutni, ha úgy döntesz, hogy megpróbálod.

Egy aprót bólintok, majd összehúzom magam, mivel elég hűvös lett idekint. Hirtelen a srác mellkasán találom a fejemet. A kezével a karomat dörzsölgeti, hogy egy kicsit felmelegedjek. Én majd meg fagyok, míg ő vígan elvan. Komolyan irigylem ezért a fiúkat. Egy szót sem szólok, mert egyáltalán nincs kedvem innen elmozdulni.

- Szerintem menjünk haza, mert anyukád az elmúlt egy órában rengeteget hívott.

Anyáról teljesen megfeledkeztem. Biztos, hogy már halálra aggódta magát, így jobb lesz, ha egyenesen hazafelé vesszük az irányt. Megszeretném, velük is beszélni Nathan ötletét, majd alaposan végig gondolni. Muszáj minden egyes dolgot átrágnom ezzel kapcsolatban, hiszen nem akarok abba a hibába esni, hogy rossz iskolát választottam. Biztos vagyok benne, hogy ahová Nate jelentkezett, ott nem a külső számít, hanem az, hogy milyen jól tud focizni az illető. Kibontakozok a srác karjából, majd mély lélegzetet véve, hazafelé veszem az irányt. A drága jó barátom nem hagy egyedül, ugyanis mániája mindig haza kísérni, nehogy útközben valami baj érjen. Ezért egy cseppet sem hibáztatom, hiszen sosem lehet tudni, mikor történik velem valami szerencsétlenség.

- Amint döntöttél, felhívsz?

- Te leszel az első, aki megtudja - feleltem mosolyogva.

- Adamnek elmondod?

Adammel már egy éve együtt vagyunk, és mindent megosztunk egymással. Tudja, hogy minden álmom az volt, hogy a King Akadémiára bejussak, vele együtt. Elterveztük, hogy belevágunk és lesz, ami lesz. Nem agyaltunk rajta túl sokáig, hiszen az volt a célunk, hogy a fociban lépjünk egy szintet. De ez most darabokra hullott, ugyanis úgy rugdostak ki onnan, hogy még a lábam sem érte a földet. Fogalmam sincs, hogy Adam mit fog ehhez szólni, ugyanis már mindent eltervezett ezzel kapcsolatban. Gondolok itt a kolira és az apró kis dolgokra. Vajon, hogyan fogja fogadni azt a hírt, hogy nem vettek fel? De ami a legfontosabb, hogy ő bejutott-e? Mi lesz velünk, ha külön utakra sodor minket a sors?

Sosem hittem a távkapcsolatban és szerintem ez kettőnk között sem működne. Főleg akkor, ha őt felvették a legjobb Akadémiára, mert ott nem lesz sok szabadideje. Rengeteg kérdésre szeretnék választ kapni, de majd idővel kiderül minden.

- Angyal!

- Hm?

- Félsz elmondani neki?

Egyáltalán nem félek, hiszen egy kapcsolatban az a lényeg, hogy őszinték legyünk egymással. Nem áll szándékomban eltitkolni előle, ugyanis azzal nem mennék semmire sem. Sokkal jobb, ha tőlem tudja meg, minthogy mástól hallja. Ilyet sosem tennék vele, és nagyon remélem, hogy ő sem velem.

- Nem.

- Akkor mitől lettél ennyire feszült?

- Attól félek, hogy ez a levél elválaszt majd minket, ha esetleg őt felvették.

- Ha szeret, akkor nem fogja érdekelni, hogy hány kilométer távolságra vagytok egymástól.

- Mióta vagy te ennyire szakértője a szerelemnek?

- Amióta jól nézek ki - kacsint rám egyet.

Erre csak egy szemforgatással reagálok, mert nem érdemes vele és a nagy egójával vitatkozni. Mindig is oda voltak érte a lányok, mégsem volt egy komoly kapcsolata sem. Mondjuk elnézve az eddigi barátnőit, ez teljesen érthető. Igaz, hogy jól néztek ki, de annál többet nem tudtak felmutatni. Egyszer kifogott magának egy totál sötét lányt, aki azt hitte róla, hogy Christiano Ronaldo. Most komolyan, ki az a hülye, aki összetéveszti őket? Natenek, akkor telt be vele az a bizonyos pohár, amikor már a nevét is átkeresztelte. A csajnak tutira elmentek otthonról. Sosem volt az a randizós típus, csak Daniel beszélte tele a fejét hülyeségekkel. Szerinte, ha így folytatja, akkor kutyás öregember lesz.

Az út további részét csendbe tettük meg, míg azon gondolkoztam, hogy anyáék mit fognak ehhez szólni. Igaz, hogy hirtelen jött, de nagy esélyem van oda bejutni. Apáék eddig mindenben támogattak, remélem most így lesz. Amint a házunk elé érünk, megpillantom a szüleimet, akik mérgesen merednek rám. Azt hiszem még csak most fog jönni a fekete leves. Amilyen gyorsan csak tudok, szembe fordulok Nate-tel, és egy ölelés kíséretében elköszönök tőle. Egy szót sem szólnak, csak befelé veszik az irányt, így nincs más választásom, mint követni őket. A nappaliba érve leülnek a kanapéra, majd ölbe tett kézzel várják, hogy elkezdjem a mondandómat. Megdörzsölöm a homlokomat, mert fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek hozzá.

- Angel.

- Tudom, hogy szó nélkül leléptem, amit iszonyatosan sajnálok, azt meg főleg, hogy aggódnotok kellett értem.

Anyuék úgy néznek rám, mintha két fejem nőtt volna. A vallomásom teljesen őszinte volt, mert tudom, hogy hibáztam. Anya viszont elmosolyodik, majd a könyökével megböki apát.

- Az tény, hogy nem kellett volna így elrohannod, hanem megbeszélni a dolgokat, de tudjuk, hogy egy kis térre volt szükséged a rossz hír után.

- Éppen erről a hírről szeretnék veletek beszélni.

- Emiatt fel akarsz hagyni az álmoddal? - kérdezi anya meglepetten.

- Nem, dehogy. Csak szeretnék megpróbálni egy másik sulit.

- Ezt pár óra alatt eldöntötted?

- Nem egészen döntöttem még el, hiszen a ti véleményetek is fontos. Azért szeretném kipróbálni a másik sulit, mert ennél jobb lehetőségem úgysem lesz.

Apáék elgondolkodva néztek rám. Talán azt furcsállják, hogy felnőttek módjára viselkedem, a jövőmet illetően. De az is benne van a pakliban, hogy rosszul döntök és mehetek a süllyesztőbe. Viszont nem fogom ilyen hamar feladni.

- És hová szeretnél menni?

- Oda ahová Nathan megy.

- Vele akarsz menni? - kérdezték egyszerre a szüleim.

- Nem, a hentessel - feleltem szórakozottan.

- Most komolyan, kislányom.

- Igen, vele.

- Biztos vagy benne?

Egy értelmes válasz helyett, csak hevesen bólogatok. Annyira lelkes lettem ettől az egésztől, hogy elköszönve anyáéktól a szobám felé veszem az irányt. A tekintetemmel rögtön a laptopomat kezdem el keresni, mivel a nap további részét, azzal szándékozom tölteni, hogy utána járok az iskolának. Mindent alaposan megnézek, és ha kell, akkor jegyzetelek, mert képes vagyok elfelejteni dolgokat. A kis gépemet az ágyra helyezem, majd a fiókomhoz megyek, hogy ki vegyek belőle egy tollat és egy noteszt. Szinte ebbe a noteszbe írom az életemet, amin ugye a Barcelona sztárjai vannak, ami nem meglepő. Lehuppanok az ágyra, majd várom, hogy a laptop betöltsön. Olyan lassan jön be, hogy felvéve a tollamat kattogtatni kezdem. Máskor hamarabb bejön, de mivel szükségem van rá, szándékoson lassan tölt, hogy az idegeimre menjen. Hirtelen kinyílik az ajtó, amin a macskám sétál be, olyan lassan, hogy majdnem szétesik. Ennél lustább macska nincs a világon. Imád az ágyamon lustálkodni, és amikor megzavarom ebben, akkor úgy néz rám, mintha el akarna küldeni melegebb éghajlatra. Néha elég ijesztő tud ez lenni. Mielőtt felugrana, az ágyamra megnyalja a talpát, ami számára el fog tartani egy darabig. Fogalmam sincs, hogy tudnak ennyit mosdani. Megrázom a fejem, majd ismét arra koncentrálok, hogy megkeressem Nathan suliját. Mit is mondott, hogy hívják?

Ijedten meredek a képernyőre. Csak én lehetek ennyire hülye, hogy elfelejtem. A fejemet lelógatom az ágyról, hátha eszembe jut az Akadémia neve. Nincs azaz Isten, hogy nekem ez beváljon. Arra sem emlékszem, hogy mit csináltam tegnap, nemhogy mit mondott Nate a múlthéten. Unottan kinézek az ablakon, hátha megszáll az ihlet. Ebben aztán tényleg tehetséges vagyok. Amint gondolatban ki mondom az utolsó szót, beugrik az intézmény neve. Wild azt is említette, hogy mivel elég messze van a szülei alig akarták elengedni. Mi van, ha az én szüleim a távolság miatt nem is fognak engedni? Ennyit arról, hogy minden simán fog menni. Felpattanok a helyemről, majd lefutva a lépcsőn, egyenesen a konyhába megyek. Anya már javában készíti estére a vacsorát, így leülök a székre és várom, hogy megforduljon. Egek, már most érzem, hogy ez nehéz menet lesz. Arról meg nem is beszélve, hogy hogyan fognak rá reagálni.

- Anya!

- Igen? - fordul meg, hogy a szemembe nézhessen.

- Beszélnünk kell, a jövőmet illetően.

- Már meg is nézted az új intézményt?

- Ezzel lenne egy kis probléma.

- Nem tetszik?

- Elég messze van innen.

- Hol van az a messze?

- Los Angelesben.

A szemei elkerekednek a hír hallatán, amire már amúgy is számítottam. Már csak azt szeretném tudni, hogy mi erre a válasza. Biztos vagyok benne, hogy ezt nem fogják engedni, de őszintén reménykedek az ellenkezőjében. Idegesen dobolok az ujjaimmal a pulton és várom a kegyelemdöfést. Anyu már szólásra nyitja a száját, amikor apa jelenik meg mellette.

- Mi ez a fagyos hangulat?

- A lányod most jelentette be, hogy Los Angelesben akar focizni.

- De az több mint kétezer kilométer.

- Ezt a lehetőséget nem szeretném kihagyni a távolság miatt.

- Ez nem ilyen egyszerű, kislányom.

- Az életben semmi sem az. Szeretném megpróbálni, hiszen idővel úgyis megbánnám, hogy feladtam.

Tényleg nincs közel, de úgysem lennék egyedül. A szüleim összenéztek, ami azt jelenti, hogy ez is mehet a süllyesztőbe. Egy semmirekellő leszek, az már tuti biztos. Még mindig őket bámulom abban reménykedve, hogy megváltozik a véleményük. Nem mondták még ki a végleges nemet, de látom a szemükben az elutasítást.

- Vacsora után megbeszéljük.

Egy aprót bólintok, mert még nem mondták ki azt a csúnya elutasító szót.  Segítek megteríteni, majd helyet foglalva, csak kapargatni kezdem az ételt. Annyira ideges vagyok, hogy egy falat sem menne le a torkomon. Tudom, hogy féltenek, mert minden szülő ilyen, aki imádja a gyermekét, de ha most nem engednek el, akkor soha sem fognak. Felnőttem és ideje, hogy önállósodjak. Igaz, hogy van még mit tanulnom, de itt a lehetőség, hogy sokat fejlődjek.

- Nathant csak úgy elengedték? - teszi fel hirtelen a kérdést édesanyám.

- Los Angelesben lakik az egyik rokonuk, így nem féltik őt annyira.

Dehogy nem féltik. Nathan ezt hiszi, de biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Mivel ő fiú nem akarják rázúdítani a túlzott szeretetüket.

- És ott fog lakni a rokonával?

- Azt nem tudom.

- És te, hogy gondoltad megoldani az ott élést?

- Kollégium.

- A fociért még arra is képes vagy, hogy szobatársad legyen?

- Egyáltalán nem zavarna - feleltem őszintén.

Mindketten egy nagy sóhaj kíséretében rám néznek. Most ebből vajon mi fog kisülni? Tényleg fel kellene készülnöm a válaszra, de továbbra is lefagyva nézek rájuk. Már éppen szólásra nyitom a számat, amikor felállnak, és a nappaliba veszik az irányt. Na, ez meg mi volt? Képesek voltak itt hagyni az asztalnál, miközben én a válaszukra vártam. Fel tudnék robbanni az idegességtől. Felállok, de megtorpanok, amint meghallom, hogy beszélgetnek egymással. Nem szép dolog hallgatózni, de úgy érzem, most kivételt tehetek. Éppen arról vitatkoznak, hogy jó ötlet-e elengedni engem egy másik környezetbe. Viszont nem akarják, hogy feladjam az álmomat. Nem bírnák elviselni, ha szomorú lennék emiatt. Édesanyám jobbnak látja, ha felhívja Nate szüleit, hogy mindenről értesüljenek, mivel sok mindennel nincsenek tisztában. Cheryl a harmadik csörgésre fel is veszi, így anya gyorsan kihangosítja a telefont, hogy apa is hallja miről tárgyalnak éppen. Mivel nem vagyok hajlandó elmenni innen, leülök a szőnyegre és türelmesen várom azt a részt, amikor rólam kezdenek el beszélni.

- Angel szeretne abba az iskolába menni, ahová Nathan jelentkezett.

- Hát ez szuper. Beadtátok már a jelentkezést?

- Egy kicsit messze van innen Cheryl. Tudod, hogy mennyire féltjük Angelt.

- Rachel mi is Nathant, de ő tudod milyen. Nem szereti, ha összenyálazzuk.

Apáék hangosan felnevetnek, ami annak a jele, hogy egy kicsit feloldódtak.

- Angel említette, hogy él ott egy rokonotok. Nate ott fog lakni?

- Kollégiumba szeretne menni, mivel nem akar bébiszittert. Amúgy is azzal a feltétellel engedtem el, ha a bácsikája egy párszor ránéz. Nem kell aggódnotok Rachel, hiszen hétvégenként haza jöhetnek, ha úgy alakulna, hogy elengeditek.

- Még mindig nem hiszem el, hogy a lányom már felnőtt.

- Én sem, hogy a fiam, már kész férfivá érett, pedig rosszabb, mint egy gyerek - feleli Cheryl.

Hosszas csend következett, ami azt jelenti, hogy mindenki az esélyeket fontolgatja. Ezen a beszélgetésen múlik minden.

- Alaposan gondoljátok ezt végig, és ha úgy döntöttetek, hogy mehet, akkor mindenben támogatni fogunk titeket.

- Köszönöm Cheryl, ez kedves tőled.

Ezután már semmit sem hallottam, így veszem a bátorságot és kilesek a fal mögül.

- Mit csinálsz te itt?

- Én csak a fülbevalómat kerestem.

- Tudjuk, hogy mindent hallottál.

- Csak a végét nem - feleltem elkeseredetten.

- Apád és én úgy döntöttünk, hogy..

Mind a ketten elmosolyodnak, amitől kezdek még feszültebb lenni. Látom rajtuk, hogy direkt csinálják, de ez rohadt nem vicces.

- Ezt még át kell beszélnünk.

Erre a válaszra végképp nem számítottam, ugyanis úgy beszéltek Cherylel telefonon, mintha ebbe az egészbe bele egyeztek volna. Nem baj, hogy teljesen más választ kaptam, hiszen még reménykedem abban, hogy elengednek.

- Rendben.

Meg sem várva a válaszukat felfutok a lépcsőn, és úgy megyek be a szobámba, mint egy terminátor.  Démon, a macskám, pedig addig szépen elfoglalta helyem, hogy még véletlenül se tudjak lefeküdni. Most hanyagolom a neten való keresgélést, inkább felhívom a legjobb barátomat, hogy mi újság van.

- Jó estét, napsugaram! Hiányzott a lovagod?

- Talán majd az álmaidban - feleltem nevetve.

- Hát így kell bánni egy remek baráttal?

- Aki annyira egoista, hogy legszívesebben a falnak mennék tőle?

- Ne bántsd, ő nem tehet arról, hogy ennyire menő.

Ismét felnevetek, mert ennél többet már úgysem tehetek érte. Sosem volt normális, és már nem is lesz az. Elmesélem neki, hogy hogyan kezdődött a szüleimmel való beszélgetés. Úgy reagált rá, mint ahogy én még pár órával ezelőtt. Abban teljesen egyetértett, hogy féltenek, mert a szülők már csak ilyenek, és az életünk semmit sem érne nélkülük. De amit ezek utána mondtam neki az teljesen meglepte. Nem hitte el, hogy a szüleim még gondolkoznak ezen, annak ellenére, hogy az anyukája megnyugtatta őket.

- Én vagyok az első, aki tudja, ezt a hírt? – kérdezi hirtelen.

- Adamnek még nem mondtam el, de amint leraktam a telefont, hívom őt is.

- A bumburnyáknak ez nem fog tetszeni.

- Ne, nevezd így!

- Pedig ez szép kis becenév - feleli nevetve.

Nathan sosem kedvelte a barátomat. Szerinte csak magával törődik, és azért van még velem, mert én híres vagyok focizás terén. Eléggé rosszul esett, amikor ezt kijelentette, de egyáltalán nem akart megbántani, hiszen nem az a célja. Mindig őszinte velem, ami egy barátságban igen fontos. Nem tudom, hogy Adam ehhez az egészhez mit fog szólni, ráadásul még azon is ki fog akadni, hogy miért nem neki szóltam elsőként. Nathannel megfogadtuk, hogy akármi is történik velünk, másnak nem mondhatjuk el hamarabb, mint egymásnak. Már éppen válaszolnék is valami meglepő poénnal, de a háttérben lévő zaj megzavar.

- Mi történik ott?

- Danielel éppen videojátékozunk.

- Ennyire bele élte magát?

- Ne tudd meg mennyire!

- Basszus, túl sokat ettem, így muszáj lesz dobnom egy barnát - feleli Daniel a vonal túlsó végén.

Még az a szerencse, hogy nem eszek, mert ennél gusztustalanabbat még nem mondott nekem senki sem.

- Haver, ettől elment az étvágyam.

- Én szerintem mindjárt hányok.

- Szerencsés vagy, mert nem neked kellesz szagolnod.

Hangosan felnevetek, mert ennél hülyébbeket még nem látott a világ. Nem tudom, hogy ennyi ésszel, hogy lehetnek még szabadlábon.

- Angyal!

- Igen?

- Biztos vagyok benne, hogy velem jöhetsz majd.

- Ebben reménykedem én is.

- Reggel megbeszéljük ezt rendesen, oké?
- Rendben.

Nagyot ásítok majd elköszönve Nathantől végig terülök az ágyon. Egy zuhanyzás rám férne. Felpattanok az ágyamról majd a szükséges cuccaimat magamhoz véve indulok is a fürdőbe.

Miután végeztem, ismét elő veszem a telómat, hogy végre beszélhessek Adammel. Démon még mindig alszik, ami mondjuk nem meglepő, hiszen a macskák imádnak aludni. Hasra fekszem, így pont szembe van velem. Végig simítok puha bundáján, majd felemelve a fejét, ráhajtom az enyémet. Imádom gyomrozni, amire olyan képet tud vágni, mintha a világ vége jönne. Elhúzódom tőle, mire lustán kinyitja a szemét. Ennél unottabb fejet még nem vágott. Na, jó inkább telefonálok.

- Szia.

- Szia, szépségem. Mi újság van odaát?

- Csak a szokásos. Fárasztó nap, egy ritka kemény edzéssel és egy nem várt meglepetéssel.

- Milyen meglepetés?

- Át tudnál, reggel jönni, hogy megbeszéljem veled?

- Persze. Hányra?

- Úgy hatra.

- Ott leszek.

- Akkor majd holnap találkozunk, addig is jó legyél.

- Mint mindig, szépségem. De most lefekszem, mert akkor reggel nem fogok időben oda érni.

- Rendben. Szia

- Szeretlek!

- Én is téged! - feleltem mosolyogva.

Nem úgy alakult a dolog, ahogy terveztem, de ami késik, nem múlik. Sokkal jobb ezt személyesen megtárgyalni, mint telefonon keresztül. Legalább látni fogom a reakcióját. Mondjuk, abban teljesen biztos vagyok, hogy nem fog annak örülni, hogy Nathannel szeretnék menni. Nem kedvelik egymást, már az első perctől fogva, így nagy esély van rá, hogy emiatt megint veszekedni fognak. Ez szerintem elkerülhetetlen. De majd reggel minden elválik. Ideje aludni, ha nem akarok másnap zombi lenni. Amint a párnára hajtom a fejem, a szemhéjam elnehezül és magával ránt az álmok birodalma.

Reggel az ébresztő órám jelzi, hogy ideje felkelni, így átfordulok a másik oldalamra, hogy tovább tudjak aludni. A francba a korán keléssel. Miért nincs délután edzés? Más ilyenkor még alszik, én meg a pályán kifutom a belemet is, zombis kinézettel. Mivel az órám, magától nem fogja abba hagyni, így kénytelen vagyok visszafordulni, és akkorát ráütni, hogy leessen az éjjeli szekrényemről. Felülök majd egy jó nagyot nyújtózva ásítani kezdek. Azt hiszem, szükségem van egy hideg zuhanyra, hogy észhez térjek. Lassan felkelek, majd a fürdőbe veszem az irányt. Mivel nincs energiám a hideg víz alá állni, így csak az arcomat mosom meg, amitől egy kicsit felélénkülök. Felöltözök, és megfogva a hátizsákom a földszintre veszem az irányt. Anya már asztalnál ül, kávéval a kezében, miközben rántottát eszik. Úgy látom mindenkinek csinált, pedig egyáltalán nem szükséges, hiszen ilyenkor nem szokásom még enni, ugyanis attól félek, hogy az edzésen kijön belőlem. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy majdnem a padlóra ültem le, a szék helyett. Jól kezdődik ez a nap is.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! Hogy aludtál?

- Mivel most kellett felkelnem, így szarul.

- Idd meg a kávédat, mert nem sokára megérkezik Nathan.

- Adam is átjön.

- Most?

- Sürgősen beszélni akarok vele.

- A felvételiről?

- Pontosan - feleltem, miközben belekortyoltam a kávémba.

Amint ki iszom az utolsó cseppet is bögrémből, megszólal a csengő. Felpattanok majd az ajtóhoz érve, szélesre kitárom, hogy a vendégünk be tudjon jönni.

- Szia, szépségem - köszönt egy üdvözlő csókkal Adam.

Visszacsókolom, aminek az a következménye, hogy nem tudunk elszakadni egymástól. Levegőhiány miatt, eltolom magamtól, majd megfogva a kezét a konyhába vezetem, hogy tudjon anyunak köszönni.

- Jó reggelt, Mrs Hunt!

- Jó reggelt, Adam!

Látom, hogy szívesen csevegnének még egymással, de erre most nincs időnk. Kedvesen elköszön, így ismét megragadva a kezét, felvezetem a szobába.

- Miről szerettél volna beszélni velem?

- Tegnap megkaptam a felvételi papíromat.

- Felvettek? - fogja meg a kezem, reménykedve.

- Az a baj, hogy nem - feleltem szomorúan, mire ő elengedte a kezemet.

- Sajnálom.

Hát ennél nagyobb vigasztalásra számítottam. Nem arra célzok, hogy olyan nyálas legyen, hogy abba már szinte úszkálni lehet, hanem egy ölelés, azért jól esett volna. Nagyot sóhajtok, mert a java még csak most jön.

- Van még valami.

Meg szeretné kérdezni, hogy mi lenne az, de hirtelen kivágódik az ajtó, és belép rajta Nathan és az idióta haverja, Daniel. Most komolyan magával hozta? Hát ezt nem fogjuk túlélni.

- Huan micsoda meglepetés - kiált fel hangosan Daniel.

Már megint kezdi. Több mint egy éve járok Adammel, és szinte mindig találkozott vele, de a nevét nem tudta megjegyezni. Megdörzsölöm a fejem, mert ennél égőbb már nem is lehetne.

- A nevem Adam, nem pedig Huan.

- Bocsi, csak olyan szappanoperás fejed van, és hirtelen ez jutott az eszembe.

Tévedtem. Ennél még milliószor többet fogok égni. Lesütöm a szemem, mert nem vagyok képes elhinni, hogy ez mind velem történik meg. Wild ráadásul semmit sem tesz, csak röhög, mint aki megbolondult.  Jobb lesz, ha most kiküldöm őket, mert ebből még veszekedés lesz.

- Mi ez? Cirkusz?

- Sajnos nem. Otthon felejtettem a feszülős nadrágomat, amiben jól látszik a fenekem.

- Na jó, ez túl sok nekem.

- Srácok! Jó lenne, ha most kimennétek, mert valami fontosat kell mondanom Adamnek.

- Azt akarod neki elmondani, hogy Nathannel egy suliba fogtok járni?

Sok mindent kinézek Danielből, de ezt még álmomba sem hittem volna. Nem akartam, hogy a párom így tudja meg. Ökölbe szorul a kezem és úgy érzem, bármelyik percben felrobbanhatok. Nathanre tekintek, aki ijedten néz rám, mert tudja, hogy most teljesen ki vagyok akadva. Megragadja Danielt a vállánál fogva, majd kivezeti a szobából. Próbálja menteni a helyzetet, ami már úgyis romokban hever. Ezért még később számolok velük.

- Mikor akartad ezt nekem elmondani?

- Akkor, amikor megérkeztek. Haragszol?

- Iszonyatosan mérges vagyok Angel. Nem elég az, hogy egy olyan fiú van az életedben, akivel már szinte össze vagytok ragadva, hanem még egy iskolába is mentek. Igaz egyáltalán, hogy nem vettek fel, vagy csak azért hazudtál, hogy vele mehess?

- Tényleg nem vettek fel.

- És úgy döntöttél, hogy jobb lenne vele menni?

- Nem miatta szeretnék menni arra az Akadémiára, hanem azért, mert egy remek suli.

- Nem veszem be - felelte sértődötten.

Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. De nem számítottam arra, hogy meg fog sértődni, mert Nathan is ott lesz velem az Akadémián, ha apuék elengednek.

- Féltékeny vagy? - kérdeztem mosolyogva.

- Ez nem vicces.

- Nem annak szántam.

- Nem az idegesít a legjobban, hogy vele mész, hanem inkább az, hogy én tudtam meg utoljára.

- Még az sem biztos, hogy anyuék elengednek. Ráadásul az is megeshet, hogy nem vesznek fel.

- Kinek az ötlete volt ez?

- Nathan tanácsolta, ezt a sulit, és teljesen jó ötletnek tűnik.

- Ezt miért nem velem beszélted meg?

Ismét lesütöttem a szememet. Ennél jobban már úgysem tudom megbántani. Igaza van. Neki kellett volna elmondanom először, de rögtön Nathan jutott az eszembe, hiszen elválaszthatatlanok vagyunk. - Látod még válaszolni sem tudsz rá, mivel most Nathan a fontosabb. Jobb lesz, ha most elmegyek, mert nem akarok veszekedni.

Meg sem várta a válaszom. Kinyitotta az ajtómat, majd sietős léptekkel igyekezett a földszintre. Nem hagyhatom így elmenni. A lépcső utolsó fokáról már szinte leugrottam, de ez sem volt elég ahhoz, hogy utolérjem. Az orrom előtt becsapta a bejárati ajtót, én meg csak bámultam magam elé, mert voltam olyan hülye, hogy hagytam elmenni.

1. fejezet - Hogyan tovább?

*Angel*

- Angeeelll! - hallom meg a legjobb barátom hangját, amint éppen a fülembe ordít. Istenem, ilyenkor a Holdra rugdosnám. Utálom, amikor felkelt, ugyanis az alvás számomra igenis fontos, vele ellentétben. Hangosan felsóhajtok, majd a másik oldalamra fordulok, hátha elmegy, és nyugodtan alhatok tovább. Szép kis elképzelés, mert van olyan kedves, hogy lerántja rólam a takarót és mellém fekszik, engem bámulva. Hogy honnan tudom, hogy engem néz? Mindig ezt csinálja, amikor átjön hozzánk. Csak tudnám, hogy miért nem otthon teszi ezt meg valaki mással.

- Héé napsugaram, megjött a lovagod.

Hirtelen meglendítem a karom, így szerencsésen orrba vágom.

- Áúú, ezt most miért kaptam? - nyúl riadtan az orrához.

- Azért, mert volt pofád megzavarni az álmomat.

- Annyira erotikus volt, hogy folyt a nyálad?

- Te mekkora egy..

- Mi vagyok? Cukiság?

Na jó, most lett elegem belőle. Úgy pattanok fel az ágyból, mint egy rugó, majd felkapva a kikészített mezemet a fürdőszobába igyekszem. Miután magamra zárom az ajtót, hallom, hogy hangosan felnevet. Mosolyra húzódik a szám, mert annak ellenére, hogy egy seggfej, mégis a legjobb barátom. Pontosan kilenc éve már, hogy a véremet szívja, mégis örülök, hogy mindenben támogat.

- Meddig tetvészkedsz még oda bent?

- Legalább felöltözni hagyj! - felelem mérgesen.

- Akarod, hogy segítsek?

Az egója mindig is hatalmas volt, és annak ellenére, hogy jól néz ki, nem fogok a karjaiba ugrani. A mosolyától bármelyik lány ledobná a bugyiját, de ő pontosan tudja, hogy ez nálam nem nyerő, hiszen csak egy közös van bennünk. Az pedig nem más, mint a foci. Tisztán emlékszem még arra a napra, amikor megismerkedtünk.

Rettentő meleg volt a focipályán, de ez senkit sem tántorított el attól, hogy labdába rúghasson. A szülők alaposan felkészültek és több liter folyadékot vettek minden gyereknek, mert nem szerették volna, ha valaki elájul. Én a pálya legszélén melegítettem be, és egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy nagy a hőség. Bíztam magamban és abban is, hogy ezt a meccset meg fogjuk nyerni. Csapatkapitányként mindenkit arra bíztattam, hogy a labdára koncentráljon, és ne az ellenfélre, aki mindig a nyomukban lesz. Egész jól osztottam a tanácsokat, annak ellenére, hogy még csak tíz éves voltam. Mondjuk az edzőm sokszor abban a tudatban volt, hogy mivel nagy a szám, így a többiek félelemből követik az utasításaimat. Pedig észre lehetett venni, hogy csak azért figyelnek rám, mert remek csatár vagyok. Bemelegítés után vártam, hogy elkezdődjön a játék, de amint megláttam a másik csapat kapitányát, tátva maradt a szám. Ő nem volt más, mint Nathan Wild, akit fociban agyon dicsértek. Én nem ájultam el tőle, mert csak akkor hiszek az ilyesmiben, ha látom. Kíváncsi voltam, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy lány létemre rúgom a bőrt. Megállt, majd sunyi mosolyra húzva a száját felém nyújtotta a kezét. Viszonoztam a mosolyát, majd belecsaptam a tenyerébe.

- Győzzön a jobbik - felelte.

- Remélem, tudod, hogy kell veszíteni - feleltem ördögi mosollyal az arcomon.

Tett felém még egy lépést és suttogva megszólalt.

- Én nem ismerem azt a szót, hogy veszíteni.

Van önbizalma, azt meg kell hagyni. Majd meglátjuk, melyikünk megy le győztesen a pályáról.

A bíró belefújt a sípba, így egy gyors mozdulattal előre rúgtam a labdát, hogy a csapattársam meg tudja célozni a kaput. Sosem fociztam még fiúk ellen, de ez jó ötlet volt, mert ránk fért már a gyakorlás. Amilyen gyorsan csak tudtam, előre szaladtam, hogy el tudjam kapni a labdát, de amint oldalra pillantottam észrevettem, hogy Nathan olyan fürge, mint én. Nem lesz könnyű eljutnom a kapuig, a lövésről meg nem is beszélve. Úgy teszek, mintha elfáradtam volna, így persze időt nyerek neki arra, hogy a barátnőmet megállítsa. Szép kis álomba ringatja magát, mert nem szeretem, ha lebecsülnek. Pláne, ha fociban teszik ezt. Míg ő azon volt, hogy elérje a másik csatárunkat, én addig a háta mögé kerültem, amivel eléggé megleptem, de mit sem törődve vele, kikerültem, és intettem a társamnak, hogy passzolja le nekem a lasztit. Amint végre a tulajdonomban van, azonnal kapura lövöm. A srác hiába dőlt jobbra, nem tudta kivédeni a bombalövésemet. Tekintetemmel rögtön Nathant kerestem, aki tátott szájjal nézett rám. Szerintem most jött rá arra, hogy nem vagyok gyenge. Az arcán nem láttam semmilyen csalódottságot, ami azt jelenti, hogy a harc tovább folytatódik a győzelemért. Remek, hiszen ki nem állhatom azt, ha valaki hamar feladja. A bíró ismét a sípjába fúj, így egyenesen a kör alakú tárgy felé veszem az irányt. Csak egy centi hiányzott ahhoz, hogy elérjem, de Nate gyorsabb volt nálam. Attól, hogy még átvette az irányítást, nem fogom hagyni, hogy gólt lőjön. Egyik oldalról a másikra üldöztük egymást, de egyikünk sem talált be a hálóba. A kijelzőre pillantottam és láttam, hogy az első félidőből már csak öt perc van hátra. Egyre jobban kezdtünk fáradni, így nehéz volt számunkra az összpontosítás. A játékvezető abban a pillanatban belefújt a kis bíráló eszközébe, ami hangosan jelezte, hogy vége az első félidőnek, így pihenhetünk legalább tíz percet. Anya rögtön felém rohant és minden egyes másodpercben megkérdezte, hogy jól vagyok e. Teljesen jól voltam, annak ellenére, hogy majd meg pusztultam oda kint. Amint leültem a padra, rögtön a vízért nyúltam, hogy azt az egy litert is lehúzzam. Miután ez meg volt, a törölközővel megtörölgettem a homlokomat.

- Biztos, hogy jól vagy?

- Anyu, már százszor kérdezted meg eddig, amire a válaszom mindig az lesz, hogy igen.

Fáradt voltam, de nem azért jöttem el játszani, hogy vereséget szenvedjek, és hogy a csapatom szomorú legyen. Szükségük volt rám, annak ellenére, hogy remek focisták voltak egytől-egyig. Csodáltam őket a kitartásukért, és az összetartásukért. Őszintén kijelenthetem, hogy már egy család vagyunk, történjék bármi is a pályán. Küzdünk, amíg csak lehet.

Felállok majd belefújva az én kis sípomba, minden szempár rám szegeződik.

- Tudom, hogy mindenki fáradt, de még maradt negyvenöt percünk arra, hogy megmutassuk, nem vagyunk gyengék és hisztisek, mivel minden fiú annak tekint minket. Nem számít, ha veszítünk, csak az a fontos, hogy tartsunk össze, hiszen már bebizonyítottuk, hogy itt van a helyünk a bajnokságban. Szóval senki se szomorodjon el, ha másként alakulnak a dolgok, mert az a fontos, hogy jól érezzük magunkat játék közben.  Tudom, hogy nyerni szeretnétek, de ez egy barátságos meccs, aminek semmi tétje sincs. Érezzétek jól magatokat, csak ennyit kérek.

A szülők úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna, nem pedig úgy, mint egy focizni tudó csoda gyerekre. Sokak számára hihetetlen volt az, hogy tíz évesen úgy osztom az észt, mintha én lennék az elnök. Tapasztalt voltam, és szerettem volna, ha mások tanulnak a hibáikból.

A társaim megveregették a vállamat, majd intettem nekik, hogy vége a szünetnek és irány a pálya. Remélem, megfogadják a tanácsomat. Megesküdtem arra, hogy bármi történjen, én mindig jól fogom érezni magam a gyepen miközben, rúgom a bőrt.

Elkezdődött a második félidő, és a legtöbben arra törekedtünk, hogy eljussunk a fiúk kapujához, de voltak olyan cselesek, hogy leszereljenek minket. Tanultak a hibáikból, ami azt jelenti, hogy már nekünk is oda kell figyelnünk minden mozdulatukra. Annyira szerettem volna eljutni a végére, hogy észre sem vettem, hogy elveszik tőlem a labdát. Hátra fordultam, hogy megnézzem ki volt az, de amint meglátom az arcát, meg sem lepődöm, hogy ő volt az. Nathan Wild kezd az idegeimre menni. Megrázom a fejem, hogy csak a játékra koncentráljak. Nem voltam elég gyors, így Wild megszerzi az egyenlítő gólt. Elszúrtam, mert mindenképpen meg akartam szerezni a második gólomat. Ez még egyszer nem fog előfordulni.

A következő fél órában sokat hajtottunk azért, hogy megpróbáljunk vezetni, de minden próbálkozásunk sikertelen volt. Már az utolsó percben jártunk, amikor kialakítottunk egy remek helyzetet. Nathan mivel elég gyors volt, egy könnyed mozdulattal elvette tőlem a győzelmet szerző tárgyat. Mivel nem akartam, hogy gúnyolódjon rajtam, erőt vettem magamon és gyorsítottam a tempómon. Fej-fej mellett haladtunk, de egy hirtelen ötlettől vezérelve végig csúsztam a füvön, hogy szabályosan tudjam leszerelni. Véletlenül a lábát találtam el, így nyögve elterült a földön, amit a bíró egyáltalán nem vett észre. Ott hagyhattam volna és gólt lőhettem volna, de az emberségem ennél sokkal többet ért. Megfordultam majd a kezemet nyújtottam felé. Érthetetlenül nézett fel rám, mint aki nem hisz a szemének. Nem tudom, hogy ő a helyemben mit csinált volna, de ez most nem lényeges.

- Jól vagy? - kérdeztem kedvesen.

- Persze - felelte zavarodottan.

Ismét szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán, mivel az anyukája sebesen a karjaiba kapta.

- Megsérültél? Fáj valamid?

- Semmi bajom, anyu, csak elestem.

- De hiszen felbuktattak.

- Igen, de azaz angyal mégis megmentett.

Amint visszatérek a jelenbe, halkan felnevetek, mert Nate azóta is Angyalnak hív. Szerintem ez elég kínos, de ő azt mondta, leszarja, hogy mások mit gondolnak erről. Barátok vagyunk már évek óta és csak ez számít neki. Sosem fogom elfelejteni a megismerkedésünket és azt sem, hogy a mérkőzés után, minden egyes délután együtt fociztunk.

Hirtelen arra kapom fel a fejemet, hogy az ajtóm egy reccsenéssel kiesik a helyéről. Hangosan felsikítok, és a mezemet a mellkasomra teszem.

- Megőrültél?

- Azt hittem bajod esett, így a könnyebbik utat választottam.

- A kopogást meg sem próbáltad?

- Kopogtam és szólongattalak, de semmire nem reagáltál, így megijedtem, hogy valami bajod esett.

Hangosan felsóhajtok, mert teljesen átérzem a helyzetét. Én is megijedtem volna. Sőt totál ki lettem volna készülve. Nate tesz felém egy lépést, majd megragadva a kezemet a mellkasára von.  Kellemes illata van, ami teljesen megrészegít. Szorosan átölelem, amiért nem szól egy szót sem. A fejemet simogatja és továbbra is csak állunk egymást ölelve.

- Ne haragudj! - szólalok meg végül.

- Nem a te hibád.

- Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy nem hallottalak.

- Mi az, ami ennyire lekötött? - tol el magától.

- Eszembe jutott a megismerkedésünk.

- Már akkor sem tudtál nekem ellenállni.

Hát ilyen nincs. Most már tényleg a Holdra kellene rugdosnom, hogy végre helyre jöjjön az esze. Bevallom, tényleg jól néz ki, de attól még ne legyen ennyire egoista.

Mondjuk mostanában minden pasi az. De nem akarok olyan lenni, mint a legtöbb lány, aki meg akarja változtatni a pasiját vagy a barátját. Én úgy szeretem Natet, ahogy van.

- Te..- lökök egyet rajta, így már a küszöb másik oldalán van.

- Szép melltartó - kacsint rám egyet.

Istenem, el is felejtettem, hogy a felsőmet még fel sem vettem, így egy száll melltartóban állok előtte. Ennél kínosabb már nem is lehetne. Úgy lángol az arcom, mint egy fáklya.

- Pirulgatunk Angyal?

Hangosan fújtatok egyet, mert az ajtómat, nem tudom az orrára csapni, ugyanis az imént törte ki a helyéről. Amilyen gyorsan csak tudom, felkapom a felsőmet és kifutok a fürdőszobámból. Útközben magamra kapom a mezt, így nem lesz anyáéknak feltűnő, hogy miért voltam a legjobb barátom előtt félmeztelen. Amint belépek a konyhába, apáék már az asztalnál ülnek. Anya a szokásos pirítós kenyerét eszi, míg apa, kávézás közben újságot olvas. Ezek filmbe illő jelenetek, ugyanis ott szokás ilyen meghitten reggelizni.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt! - köszönnek egyszerre.

Leülök a szüleim mellé és meredten bámulok kifelé az ablakon. Sajnos már elég régóta ez megy. Amióta túl vagyok a felvételin, úgy érzem magam, mint egy zombi. Mondjuk ez várható volt, mert elég keményen edzettem.  A legjobb focis suliba jelentkeztem, ahol szükség volt felvételizni. Ezért sem aludtam túl sokat, és úgy látszik, hogy a több hónapnyi edzés most jön ki rajtam. Anyu szerint a foci miatt nem érdemes tönkre tenni az egészségemet, így mindig alaposan figyel rám. Kicsit túlzottan, de ő már csak ilyen. Felveszem az előttem lévő bögrét, majd a számhoz emelve aprókat kortyolgatok a kávémból. Közben hallom, hogy a barátom lefelé tart a lépcsőn. Sosem tud csendesen megjelenni, mivel imád a középpontban lenni. Leül mellém, majd arról kezd el zagyválni anyáéknak, hogy milyen csodás reggelünk van. Rohadtul csodás, amikor ülve is el tudnék aludni, ami elég gáz egy sportolótól. Most legszívesebben felállnék és magamhoz véve a szükséges cuccaimat elmennék a reptérre és vennék egy jegyet Spanyolországba, hogy ott kipihenjem az elmúlt hónapok fáradalmait. Igazából már az is megnyugtató lenne számomra, ha eljutnék egy Barca mérkőzésre, mivel vérbeli katalán vagyok. Nincs mit tenni jobban érdekel egy futball meccs, mint maga a város. Apáékat nap, mint nap ezzel fárasztom, de mindig leráznak valamilyen ürüggyel. De sosem adom fel a reményt, hogy egyik nap azt mondják. „Kislányom, holnap Barcelonába utazol”

Ha ezt mondanák nekem, szerintem azonnal sokkot kapnék. De nem mennék egyedül. Tudom, hogy Nathan velem jönne, hiszen ő is katalán drukker, amióta csak az eszét tudja. Két őrült egy nagyvárosban, ami nem hangzik rosszul. Na, jó, talán egy kicsit.

- Lesz ma edzés? - teszi fel hirtelen anya a kérdést.

- Rachel nekünk sosincs szabadság - feleli Nathan helyettem.
Nate teljesen a szívünkhöz nőtt, és szinte már annyira, hogy anyáék megengedték neki, hogy tegezzék. Mondjuk ez fordított helyzetben is így van. Eleinte Cheryl és James furcsállták, hogy a fiúknak a legjobb barátja egy lány. Vannak még rajtam kívül barátai, de ők nem kerültek olyan közel hozzá, mint én. Mindig felhozzák a megismerkedésünk napját, hiszen becsületesen segítséget nyújtottam a fiúknak. Azóta sem bántam meg, amit tettem. Ha tehetném, többször megismételném. Tisztességes játékra esküdtem meg, és ez így fog menni, míg abba nem hagyom ezt a sportot.

- Elvigyünk titeket?

- Angel gyalog szeretne menni.

- Még mit nem. Anya majd én megyek a saját kocsimmal.

- Biztos?

- Képes vagyok elvinni a saját autómat a futballpályáig - felelem sértődötten.

A srácra nézek, aki úgy néz rám, mint egy idiótára. Csak tudnám, hogy mi baja van már megint.

- Mi van?

- Azzal a tragaccsal akarsz menni?

- Mivel nem vagyok milliomos, hogy Cabriot vegyek, így ez is megteszi.

- Akkor majd én vezetek.

- Nem adom neked oda a kulcsomat.

- De te életveszélyes vagy a kormány mögött.

Hát ezt most jól megkaptam. Pedig tök normálisan hajtok a forgalomban. Na, jó előfordult már, hogy a kelleténél gyorsabban mentem, de az csak azért volt, mert késésben voltam. Nem akartam, hogy az edzőm totál kiakadjon. Végül is nem késtünk el, de Nathan totál kiakadt a vezetési stílusomon. Szerintem egy nőnek nem való jogosítvány. Ezzel nem értek vele egyet, hiszen vannak olyan nők, akik szuperül vezetnek, köztük én is. Ezt azért mondom, mert vannak olyanok, akik negyvennel mennek előttem, így sokszor szidom a másik sofőrt, hogy nem városnézésen van, így jobb lenne, ha belehúzna.

- Akkor gyalog jössz.

- Add át szépen a kulcsot! - nyújtja felém a kezét.

Belecsapok egyet a tenyerébe, majd felugorva a székből az ajtó felé veszem az irányt. Hiába szerzem meg az előnyt, ő akkor is utolér, abban a pillanatban, amikor az ajtókilincsre teszem a tenyeremet. A fenébe, hogy sosem tudom lerázni. Ezért is ő a legjobb csatár. Ahogy elkap a derekamnál fogva, szorosan a mellkasához húz. Érzem, hogy milyen hevesen dobog a szíve, és a lehelete csiklandozza a nyakamat. Szaporán veszem a levegőt, mert a közelségétől moccanni sem tudok. Tenyere a hasamon pihen, és arra késztet, hogy még jobban hozzá simuljak. Wild ezért még ki foglak nyírni.

- Angel!

- Hmm?

- Kérem a kulcsot!

Mivel szabadulni nem tudok a karjaiból, kénytelen leszek átadni neki.

- Oké, csak engedj el!

Sóhajt egyet, majd elengedve ismét kinyújtja felém a kezét. Azt hiszi, hogy feladtam, így jó esélyem van arra, hogy megpróbáljak kifutni az ajtón. Mivel lakáskulcsom is van, ezért azt helyezem a tenyerébe. Amint meglátja a kulcstartót, rögtön elszörnyed.

- Ez egy kép rólam.

- Igen, és itt pont azért sírsz, mert nem kaptad meg a superman babát.

- Hogy szerezted meg?

- Áh, anyukád készséges volt. Szeret családi fotókat mutogatni, szóval ezt megtartottam, mert tök cuki vagy rajta.

Nathan továbbra is lefagyva néz rám. Tudja, hogy ezzel most csapdába ejtettem és nincs más választása, mint elengedni. Legalább, ha rá akarom venni valamire, akkor lesz mivel fenyegetnem. Nem, mintha mindennap ezen agyalnék, hogy miben tehetek keresztbe neki, csak jó, ha számításba veszi azt, hogy lány létemre nem lehet velem szórakozni. Ezért is találtam ki ezt a hülyeséget. Abban is biztos vagyok, hogy ezt még vissza fogom kapni. Mindig szívatjuk a másikat valamivel, és kétlem, hogy Wild feladná. Főleg, úgy hogy van nálam egy cikis kép róla. Jobb lesz, ha szemmel tartom, mert mindig akkor csinálja a baromságait, ha nem számítok rá.

- Menjünk - feleli nyúzott arccal.

Ördögien elmosolyodok, majd a konyhába kiabálva anyáéknak elköszönök tőlük. Amint beülök, a kocsimba észreveszem, hogy Nathan még mindig maga elé bámul.

- Baj van?

- Ezt nem fogjuk túlélni.

Most képes volt azzal jönni, hogy ha én vezetek, akkor meg fogunk halni. Ilyenkor tényleg fejbe vágnám valamivel. Igenis jó a vezetési stílusom, csak ő direkt engem akar szívatni. Hiába néz rám most úgy, mint egy kiskutya, akkor sem fogom hagyni, hogy az autómat vezesse. Általában a férfiak jobban vezetnek a nőknél, de képes vagyok neki megmutatni, hogy vagyok olyan jó, mint a legtöbb srác.

- Beszállsz, vagy jössz gyalog?

- Ha ezt túléljük, megajándékozom magam egy nagy adag pizzával.

Erre azért nem válaszolok, mert ebből vitatkozás lenne. És ha mi elkezdjük, akkor az eltartana órákig. Mivel erre most egyáltalán nincs időnk, így kénytelen leszek befogni a nagy számat. Pedig szívesen mondtam volna neki azt, hogy nem ettől fog meghalni, hanem attól, hogy ledugom a torkán a nagy adag pizzáját. Percek alatt fel tud húzni, és ez minden egyes alkalommal így van. Olyan lassan nyitja ki a hátsó ajtót, hogy késztetést érzek arra, hogy elkiabáljam magam. Az első ülésről is simán hátra dobhatná a táskáját, de neki ez sem felel meg.

- Igyekezz már!

- Én ráérek.

- Mire beszállsz, megszülök.

- Fiú lesz vagy lány?

Beindítom a kocsit és meg sem várva, hogy beszálljon, elindulok. A visszapillantó tükörben látom, hogy meglepetten bámul utánam. Na, Wild kettő null nekem. Mivel nem akarok köcsög lenni, és azt sem, hogy az edzésen büntetést kapjon, így a fékre taposok. Amint megállok, látom, hogy felém veszi az irányt.

- Hová lett az én kedves kis angyalkám? Mit csináltál vele?

- Elment, mert zsibbad tőled az agya.

Mind a ketten elnevetjük magunkat, mert csakis mi ökörködhetünk hajnali hatkor. Megrázom a fejem és amilyen gyorsan csak tudok, a gázra taposok. Nate ijedten kapaszkodik mellettem, pedig csak most indítottam el a drágaságomat. Mosolyra húzódik a szám, mivel olyan fejet vág közben, mint aki bepisilt. Hál istennek nincs nagy forgalom, így hamar oda érünk az edzésre. Mindenki már javában melegít, így kapkodva csatlakozunk hozzájuk.

Éppen a futással kezdeném, csak hogy valaki ebben megakadályoz. És az a valaki nem más, mint Wild idióta haverja, akinek szokása mindent elfelejteni. Ezt most teljesen komolyan mondom. Egyszer nagyon égtem miatta. Mivel télen ünneplem a születésnapomat, így volt olyan kedves, hogy meglepett, de nem pont akkor, amikor születtem. Totálégő volt, hiszen nemhogy elfelejtette a pontos napot, hanem csinált nekem egy bulit is, tele bohócokkal, mert szerinte ez tök jó móka. Hja, biztosan, csak nem egy tizenkilenc éves lánynak. Ezután mindenki ezzel szívatott. Pontosan addig, míg Wild le nem állította őket. A haverja az óta nem mer semmit sem csinálni, nehogy Nate elküldje melegebb éghajlatra. Igazából nem haragszunk rá, mert nem tehet róla, és ezzel Nathan is tisztában van, így segítünk neki, amiben csak tudunk.

- Mi a helyzet Angyal?

- Ne nevezz így Daniel!

- De harapós vagy ma.

Szúrós szemekkel nézek rá, amitől rögtön elhallgat. Megesett már, hogy rossz napom volt, ő meg jött a hülyeségeivel és pont rajta csattant az ostor. Nem szándékosan, de szegény srácnak úgy leordítottam a fejét, hogy inkább az ilyen helyzetekben csendbe marad.

- Én inkább csatlakozom a többiekhez, minthogy egy sárkány leokádja a fejemet.

Hát ez szép. Az előbb hasonlítottak egy tűzokádó sárkányhoz, ami egyáltalán nem igaz. És amúgy is csak a korán keléstől vagyok ennyire feszült, hiszen mostanában nem aludtam valami sokat. Így érthető, hogy egy kicsit harapós vagyok. Megrázom a fejem, mert nem akarok azon gondolkodni, hogy mit rontottam el. Ismét az előttem lévő feladatokra kell koncentrálnom. Miután végeztem a futással csatlakozom a lányokhoz. Az edző abban a pillanatban lép ki az épületből, így kezdődhet a kemény edzés.

- Remélem, kipihentek vagytok a mai napon, ugyanis úgy döntöttem, hogy egy kilencven perces mérkőzéssel kezdünk.

Meg sem lepődöm ezen a kijelentésén, mert számítottam rá. Minden héten eljátssza ezt velünk, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Mindent úgy fogok csinálni, ahogy eddig. Megfontolt és tisztességes leszek a pályán, mint ahogy mindig is.

- Hadd tegyem még hozzá, hogy a mai napon kiderül, hogy a saját posztján ki a legjobb.

Nem azt mondta eddig, hogy mindenki egyenlő rangú a csapatban, és hogy nem azt kell nézni ki, hogy játszik a saját posztján?

- Tudom, hogy eddig mindenkit profinak tartottam, de eljött az ideje, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, ugyanis nyakunkon a bajnokság. - Ha engedem, hogy lazuljatok, és hogy a másikat előtérbe helyezzétek, akkor az ellenféllel is kesztyűs kézzel fogtok bánni, ami azt jelenti, hogy az egyenes út a vereséghez. - Mindannyian remek focisták vagytok, de előbb-utóbb fel fog figyelni rátok egy komolyabb csapat, ahol nem lehet lazsálni. Keményebben kell dolgoznunk, hogy legyen lehetőségetek egy nagyobb csapatban focizni.

Mondjuk, ebben teljesen igaza van. Ha azt nézzük, hogy mi a jó a másiknak, akkor magunkat így el fogjuk hanyagolni. És ha így folytatjuk, akkor nem lesz esélyünk bekerülni egy új közösségbe. Meg kell mutatnunk neki, hogy együtt és külön-külön ugyan olyan jók vagyunk.

Mindenki beáll a megfelelő helyre, hogy kezdődhessen a játék. Amint meghalljuk a sípszót, megfeledkezve mindenről, csakis magunkra összpontosítunk, és ez megy egészen a meccs végéig.

Miután eléggé kifárasztottuk magunkat, úgy dőlünk a fűre, mint egy rongybaba. Annyira zsibbad mindkét lábam, hogy nem vagyok képes megmozdítani őket. A napját nem tudom, hogy mikor fáradtam így el egy szimpla edzésen. De nem csak én voltam kimerült, hanem a mellettem fekvő csapattársaim is. Azt hiszem ez hasonlított egy kiképzésre. Nagy nehezen felülök, de a felálláshoz egyelőre nincs energiám. Szerintem külsőre is remekül festek, pont úgy, mint egy madárijesztő. A hajam tuti kócos, és totál le vagyok izzadva. Már épp arra készülök, hogy felálljak, amikor a táskámban megszólal a telefon. Gyorsan megkeresem, és amint megvan kíváncsian meredek a képernyőre, hogy ki lehet az. Anya hív, ami azt jelenti, hogy valami fontosat akar mondani. Lehet, hogy megjött a felvételi papírom?

Kapkodva a zöld jelzés felé húzom az ujjam és várom, hogy anya mesélni kezdjen.

- Szia, kis focistám! Híreim vannak.

- Szia! Megjött a papír, ugye?

- Pontosan.

- Pár perc és otthon vagyok.

Anyu hangosan felnevet a telefonba, mire én elköszönve, bontom a vonalat. Mivel nem akarok bunkó lenni, így az edzőmtől és a lányoktól is elköszönök. Nem érdekel, hogy nem zuhanyoztam le, és az sem, hogy még a mezembe vagyok. Egyetlen egy cél lebegett most előttem. Hazaérni és felbontani a levelet. Szinte már a kocsimba is úgy ültem be, mint egy kapkodó idegbeteg, de egyáltalán nem foglalkoztam mások véleményével, amikor otthon vár a jövőm. De miket beszélek itt? Lehet, hogy fel sem vettek. Vagy talán mégis?

Már éppen a gázra lépnék, amikor valaki bepattan mellém. Még az a szerencse, hogy az én idióta haveromat nem ütöttem el. Komolyan úgy tud előjönni a semmiből, mint egy nindzsa.

- Baj van? - kérdezi lihegve.

- Nem, miért?

- Úgy elrohantál a pályáról, hogy azt hittem történt valami.

- Megérkezett a felvételim.

- Komolyan, ettől vagy ennyire bezsongva?

- Abban a borítékban van a jövőm, Nathan.

- Csak viccelek. Akkor irány haza, mielőtt itt ájulsz el nekem.

Felnevetek idegességemben, majd erősen rátaposok a gázra. Talán mégsem kellene ennyire sietnünk. Még a végén balesetünk lesz. Nate ijedten kapaszkodik, mire csak megforgatom a szemeimet. Lehet, hogy gyorsan indultam el, de akkor is betartom a közlekedési szabályokat. Olyan lassan érünk haza, hogy úgy érzem, hogy már napok óta úton vagyunk. Meg sem várom, hogy a srác kipattanjon a járgányomból, hanem egyenesen berohanok a házba.

Amikor megjelenek a nappaliban, anya már türelmetlenül vár. Átnyújtja nekem a borítékot, mire én cseppet sem szépen, felbontom.

Tisztelt Angel Hunt!

 Tájékoztatjuk Önt, hogy a King Fociakadémiára, nem nyert felvételt!

Többször is átolvasom, azt, amit küldtek nekem, de felfogni még mindig nem tudom. Hónapokon át azért küzdöttem, hogy ebbe a profi iskolába felvegyenek, erre egy sorral közlik velem, hogy nem nyertem felvételt. Mégis mit várnak tőlem? Nem vagyok profi focista, de van hozzá tehetségem. Még csak esélyt sem adtak arra, hogy fejlődjek, és hogy bebizonyítsam azt, hogy érdemes lett volna felvenni. Szinte vért izzadtam érte, de úgy látszik, hogy ez nem volt elég nekik. Könnyek szöknek a szemembe, mert nem vagyok képes magamba fojtani az érzéseimet, egy ilyen rossz hír után. Szomorú vagyok és dühös, így jobb, ha kiszellőztetem a fejemet. Összegyűröm a lapot, majd jó messzire eldobom. Egy szót sem szólva anyáékhoz, megfordulok a tengelyem körül, majd kirohanok az ajtón.

Itt New Orleansban csak egyetlen egy hely van, ahol imádok lenni, és az nem más, mint a tengerpart. Szeretek leülni a homokba és órákon át a tengert bámulni. Nem akarok most senkivel sem beszélni, míg át nem gondolom ezt az egészet. Amint a partra érek, úgy érzem magam, mint aki mindjárt megfullad. Ez olyan érzés, mintha pánikrohamom lenne. Alig kapok levegőt és erősen nyilall a mellkasomba. A sírásom még mindig nem csillapodott és szerintem ez napokig így lesz. Már indulnék is tovább, de hirtelen két erős kar kulcsolódik a derekam köré. Annyira megijedek, hogy csapkodni kezdek a kezemmel, azt jelezve az illetőnek, hogy engedjen el.

- Nyugalom Angyal, én vagyok - suttog halkan a fülembe Nate.

- Engedj el! - kiáltok fel fojtott hangon.

- Először le kell higgadnod és csak utána.

- Nem megy! Érted? Egyszerűen megfulladok.

- Együtt átvészeljük - ölel magához szorosan.

Annyira nincs erőm már a tiltakozáshoz, hogy a mellkasára hajtom a fejemet. Ismét rám tör a sírás, de most olyan erősen, hogy nem tudok megálljt parancsolni neki. Úgy zokogok, mint egy megkeseredett idióta, de most egyáltalán nem érdekel semmi sem. A karjaimat a srác dereka köré fonom, majd szorosabban magamhoz vonom. Mindig is imádtam itt megbújni, ha valaki bántott, vagy csak egyszerűen rossz napom volt. Megnyugtatott az egyenletes légzése és heves szívdobogása. És ezzel most sem voltam másképp. Érzem, hogy kezdek észhez térni, de nem vagyok hajlandó továbbra sem elengedni. A légzésem ismét normális, de az arcom még mindig ott van Nathan mellkasán. Ő hajamat simogatja, de egy szót sem szól, amiért most iszonyatosan hálás vagyok. Szeretnék így maradni örökre. Itt senki sem bánthat, és nem érhet csalódás. De ez szép kis álom, hiszen egyszer úgyis el kell engednünk egymást. Hangosan felsóhajtok, majd mélyen beszívom parfümjének illatát. Egy finom mozdulattal eltol magától és mélyen a szemembe néz. Sosem vallottam még be neki, de gyönyörű zöldes barna szemei vannak. Tudom, hogy van barátom, de akkor sem vagyok vak.

- Jobban vagy?

- Jól vagyok - törlöm meg a szememet a kézfejemmel.

- Szeretnél beszélni róla?

- Nem igazán - felelem nyúzott arccal.

- Mit szólnál hozzá, ha én beszélnék, és te végig hallgatnál?

Sosem volt az a lelkizős típus, hiszen milliószor próbálta meg úgy elűzni a rossz kedvemet, hogy elkezdett hülyeségeket beszélni. Mondjuk ez nálam sokszor bejött, de ebben a pillanatban, szerintem ez sem segítene. Próbálok valami érthető kinyögni, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy elegem van belőle, így inkább maradok a bólintásnál. Elmosolyodik, majd az egyik karjával átölelve leülünk a homokba. A karja továbbra is a derekamon pihen, így megkönnyebbülve hajtom a fejemet a vállára. Ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnék.

- Láttam a levelet - közli, mire én elhúzódom tőle.

- Ha csak azért jöttél, hogy sajnálj, akkor jobb, ha most elmész.

- Attól, hogy még szükséged van rám, nem kezdelek el sajnálni – húz közelebb ismét magához.

- Tudom, hogy most el vagy keseredve, és úgy érzed, hogy már semmit sem érsz, de higgy nekem Angyal, hogy van benned tehetség, csak csiszolni kell rajta. És meg mondom őszintén, hogy nagy hibát követtek el azzal, hogy elengedtek.

Könnyek szöktek a szemembe. Hihetetlen, hogy ennyire jól ért ahhoz, hogy megnyugtassa az embereket. Mondjuk nem mindenkivel ilyen szerény.

- Ez kedves tőled, és nagyra értékelem azt, hogy segíteni akarsz, de teljesen tanácstalan vagyok.

- Félsz, hogy mi lesz veled a jövőben?

- Igen.

- Azon még ráérsz gondolkodni, most arra kell koncentrálnod, hogy találj egy másik focis sulit.

Igaza van. Ha most azon fogom rágni magam, hogy mit rontottam el, hogy nem vettek fel a világ legjobb focis sulijába, akkor tönkre teszem az életemet. Ha abba hagyom, ezt a csodás sportot emiatt, akkor elég nagy idióta lennék. Találnom kell egy másik akadémiát, ahol felnéznek a tehetségemre. Egy akadémiát, ami segít jobbnak lenni. És egy másik otthont, ahol több barátra tehetek szert.

- De hol fogok én olyan iskolát találni, ami nekem is megfelel?

- Nekem van egy ötletem.

Várom, hogy tovább folytassa, de e helyett csak néz rám, mint aki azt sem tudja, hogy ki vagyok. Tuti, hogy most arra pályázik, hogy kiakadjak.

- Mondjad már! - lököm meg a vállát.

- Gyere velem, abba a suliba, ahová én jelentkeztem.

- Mi?